A Canterburyi meséktől Harry Potterig

Hagyományosan, a magyar fogalmak szerint angol irodalomnak nevezzük Anglia angol nyelvű irodalmát, amelyet megkülönböztetünk a skót irodalomtól, az ír irodalomtól, az amerikai irodalomtól és az ausztrál irodalomtól. Összességében azonban helyesebb volna "brit irodalomnak" nevezni, és angol irodalomnak nevezni mindenféle olyan irodalmat, amit angol nyelven írtak, hiszen több - nem angol származású - neves író is angol nyelvű írásaikkal váltak világhírűvé.

Az első angol művek Ó-angol nyelven a kora középkorban jelentek meg, az első írásos emlékek a korai keresztény templomépítések időszakából valók.

Anglia első nagy szerzője Geoffrey Chaucer (1340-1400) volt, aki közép-angol nyelven írt. Leghíresebb műve a Canterburyi mesék (The Canterbury Tales), történetek gyűjteménye többféle műfajban, amelyeket a canterburyi székesegyházban lévő Becket Tamás sírjához igyekvő zarándokok mesélnek. A mű egyik jelentősége, hogy ezek a zarándokok a társadalom mindenféle rétegéből valók, melyet tükröz öltözetük, nyelvezetük és az általuk elmesélt történet is.

Miután William Caxton 1476-ban kiadta Angliában az első nyomtatott könyvet, az angol nyelvű irodalom virágzásnak indult. Az angol reformáció is kedvezően hatott erre a nyelvre. Az I. Erzsébet és I. Jakab uralkodása alatt írt versek, drámák és prózai művek jelentik az angol reneszánsz időszakát.

A kor kiemelkedő egyénisége William Shakespeare, a Hamlet és más világhírű művek szerzője hivatását tekintve nem volt író és valószínűleg aligha végzett gimnáziumot. Nem volt sem ügyvéd, sem arisztokrata, ám rendkívül tehetséges és sokoldalú volt és túlszárnyalta a kor "valódi" íróit, akik eleinte még csúfolták is alacsony származása miatt. Annak ellenére, hogy legtöbb darabja sikeres volt, legnagyszerűbb drámáit későbbi éveiben írta (I. Jakab uralkodása alatt): Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonius és Kleopátra, és A vihar. Shakespeare továbbá népszerűsítette az angol szonettet.

1603-ban I. Erzsébet halálakor új korszak vette kezdetét, I. Jakab angol király trónra lépésével beköszöntött a Stuartok kora. Shakespeare halála után Ben Jonson volt Anglia vezető irodalmi alakja. Művészete inkább a középkorból merít, mint a Tudor uralkodó korszakból. A kor népszerű műfaja volt a bosszú dráma (revenge play).

A biblia egyik legmaradandóbb angol nyelvű fordítását 1611-ben adták ki. Ez lett az anglikán egyház mértékadó szent könyve és egyesek minden idők legremekebb irodalmi művének tartják. A könyvet fordító 47 tudós munkáját maga I. Jakab felügyelte.

A 17. század legjelentősebb költői, John Donne, Andrew Marvell és más metafizikus költők voltak. Rájuk főleg a barokk, a keresztény miszticizmus és az erotika volt nagy hatással. Nem hagyományos és nem túl költői elemeket használtak rendkívül egyéni hatások elérésére.

John Milton, az egyetemes reformáció egyik legnagyobb költője, az angol polgári forradalom harcosa. Korának legműveltebb emberei közé tartozott, s egyaránt kitűnően ismerte a kortársi irodalmat, az ókori klasszikusokat és a Bibliát. Nem véletlen tehát, hogy mindkét főműve, az Elveszett paradicsom és a Visszanyert paradicsom is bibliai témát dolgoz föl.

A 18. század angol irodalma – főleg az első fele, I. György uralkodása idején – politikától rendkívül fűtött. Az időszak botrányoktól volt hangos ezért az írók is főleg bűncselekményekről, cselszövésekről és összeesküvésekről írtak. A kor neves kritikusai, Jonathan Swift és Alexander Pope is csak kortárs szerzőket kritizáltak. A 18. századi költészetet állandó párbeszéd jellemezte. A költők folyton egymás művészetére reagáltak saját művészetükben.

Az angol romantikát a kései 18. és a korai 19. század közé soroljuk. A romantika előzményei itt jelentkeztek a legkorábban. A 18. században Anglia a legfejlettebb európai ország. Népessége kétszeresére nő, ezáltal átrendeződik az olvasóközönség. Az angol romantika 2 generációra osztható, illetve a preromantika (William Blake), az 1. generáció (Tavi költők) William Wordsworth, Samuel Taylor Coleridge, a 2. generáció (romantikus triász) George Byron, John Keats és Percy Bysshe Shelley. Az angol romantika kezdeményezői a francia forradalom eszményeitől érintett, de kiábrándult emberek, akik a fantázia birodalmába vágyódnak.

I. Viktória királynő uralkodása alatt (1837-1901) a regény vált Angliában a vezető irodalmi műfajjá. A legtöbb író arra törekedett, hogy olvasóközönségét, a hatalmas számú középosztály embereit minél jobban kielégítse, hátat fordítva az arisztokráciának. A kor legismertebb regényei közül leginkább érdemes megemlíteni a Brontë nővérek munkáit. Charles Dickens az 1830-as években tűnt fel irodalmi folyóiratokban, ahol sorozat formában egész regényeket nyomtattak ki. Dickens élénken számol be a londoni életről és annak nehézségeiről, és a szegények nyomorúságáról enyhe, jóízlésű humorral, melyet mindegyik társadalmi osztályhoz tartozó ember szívesen olvasott.

A modernista mozgalom a viktoriánus korban való kiábrándultságból és csalódottságából nőtte ki magát, szembeszállva a konzervatívizmussal és az objektív igazsággal. A mozgalomra kifejezetten nagy hatással volt az angol romantikus irodalom, de merített az európai impresszionizmusból, valamint később a kubizmusból is.

Annak ellenére, hogy az irodalmi modernizmus a két világháború között tetőzött be, már a 19. század közepén és végén megjelentek az első modernista művek, míg a legkiemelkedőbb alkotások a 20. század első évtizedeiben jelentek meg.

Posztmodernista irodalommal a II. világháború utáni bizonyos irányzatokat szokták nevezni. Ez egyfelől a már kivívott modernista irodalom hagyományainak a folytatása, másfelől pedig a felvilágosodás eszméire való reakció. A posztmodernista irodalmat, ahogy a posztmodernizmust, mint olyan, nehéz meghatározni. Nincs egyetértés az irodalmárok körében a posztmodernista irodalom jellemzőit, időbeli behatárolását és fontosságát illetően.